Fegyvertár

Fegyverleírások

Az alábbi oldal a kora- és érett középkor (X.- XIII.sz. ill. XIV.- XV.sz.) fegyvereit kívánja bemutatni az egyes fegyverek képével, magyar történelmi kiegészítésekkel. Eredetileg a „Csák Oroszlánja” Történelmi Hagyományőrző és Bajvívó Kör – lovagi harcmodor iránt érdeklődő tagjainak szántam, de bárki úgy vélem haszonnal olvashatja, akinek ez érdeklődésébe esik.

                                  Ostromeszközök

A várak, erődök ostroma a lőfegyverek feltalálása előtt, nem sokat változott az ókor óta. Néhány klasszikus példát szeretnék az alábbiakban bemutatni.

A faltörő kos – általában állatbőrőkkel burkolt faszerkezetét, kerekek segítsével juttatták a fal közelébe, hol a szerkezeten lengő faltörő elején a kossal (nehéz fémfejjel), emberi erővel mozgatva törhette a falat. A keletkezett résen lehetőség nyílt a rohamra.

A hajítógépek igen különböző méretűek és felépítésűek voltak. Általában ívelten kilőtt kőtömbök hajításával bomlasztották a várfalakat.

A balliszta, vagy nyílvető/nyársvető az íjhoz hasonlóan, két hajló kar felhúzása következtében, majd elsütve nagy erővel volt képes kilőni kőgólyókat, illetve nyársrudakat, nagy kárt téve az ellenség soraiban. Várvédelemben, vagy ostromban egyaránt használható volt.

                                                      Kardok 

A kard vágó, vagy szúró, vágásra és szúrásra egyaránt alkalmas szálfegyver. Tágabb értelemben, gyűjtőfogalom, amelybe a szablyák, pallosok, hegyestőrök, spádék és egyéb kardféleségek is besorolhatók. Leszűkítve, a kard általában kétélű (volt egyélű is), egyenes vonalú, markolattal, keresztvassal ellátott fegyver. A fogását tekintve lehetett egykezes, másfélkezes, vagy kétkezes. A markolat végén általában a korra jellemző markolatgomb foglalt helyet. A penge hossza és kiképzése igen változatos lehetett, de ez is jellemző általában egy adott korra és kultúrkörre. A pengén, hosszanti irányban futott a „vércsatorna”, mely a hiedelmekkel ellentétben a penge acélszerkezetét kikönnyítette és ezáltal rugalmasabbá és ellenállóbbá tette azt. A keresztvasról is elmondhatóak a fenti sajátságok, miszerint ez is általában jól jellemzi a kard elkészítési körülményeit (a helyet és időt). A keresztvas elsődleges szerepe a támadó penge hárítása és a kéz védelme volt. A markolatot fából készítették, majd bőrrel vonták be. A keresztvas és a markolatgomb, de esetenként a penge is díszíthető volt nemesfém ötvösmunkával. A kard szimbólum is – az igazság, tisztagág és a lovagi erények jelképe. A lovaggá ütés is karddal történt, a lovagok kardjukra tettek esküt. A kardot tulajdonosa nagy becsben tartotta, jelmondatot véshetett pengéjére sokszor el is nevezte.

                      Az első magyar kardok

A IX-X. században a magyar szablya mellett megjelentek a rövid keresztvasú, osztott markolatgombú, kétélű normann, vagy rúsz típusú kardok, melyet valószínűleg Géza fejedelem testőrségének tagjai viseltek. Sok helyen ezek a földbe kerültek sírmellékletként is, így maradhattak ránk a Pécs-Magyarürög, Szigetvár, Pécs-Mecsekszabolcs (?) lelőhelyekről ismert Baranya megyei leletek. Szent István, magyar király világhírű kardja is ebbe a típusba sorolható. A híres kardot a prágai Szent Vitus székesegyházban őrzik. A székesegyház pontosan vezetett leltára 1355-ben említi Szent István kardjaként. A kard hármas tagolású gombjának felső része erősen kopott, ami  tartós használata mellett szól. A

                          Csatabárdok, buzogányok

A csatabárdok és különböző harcban is használatos fejszék, súlyos vágó-, illetve hajítófegyverek voltak. A csatabárdot a vikingek terjesztették el a nyugati világban. Két kézzel forgatták a fejük felett. A veszedelmes él mellett a csatabárd agyával is nagyot lehetett súlytani, sőt el is hajíthatták a súlyos fegyvert. A középkor során számos csatabárdforma kialakult. A bemutatott nehéz bárdok a nyugateurópai nehézgyalogság körében volt népszerű. A lándzsával ötvözve alakul ki belőlle a XVI. századra az alabárd.

A buzogány főleg nehéz, súlytásra alkalmas zúzófegyver volt. A kora középkortól jelen van a lovagi világban, de igazán a XV-XVI. században terjed el. Később vezéri díszként, hadijelvényként él tovább. A legismertebb formája a gótikus ún. „tollas” buzogány. Ennek feje gerezdes kiképzésű volt, nagy súlyával ez kellő átütőerőt biztosított a vértek ellen. A láncos buzogányt a huszita gyalogság terjesztette el, elődje a szögekkel kivert cséphadaró volt.Szent Lászlót, a lovagok hazai példaképét, midig kedvenc csatabárdjával ábrázolták a középkortól napjainkig.

   Egyéb XV-XVI. századi szálfegyverek

Alabárd, gléfe, spétum, ládzsa, runka, couse. A középkor végén a gyalogság megerősödését e fegyvereknek köszönhette.

            Lándzsa, kopja, tornalándzsa

 A lándzsa igen ősi szúrófegyver. A lovagok kezdetben fejük felett lengetve forgatták, így akár el is hajíthatták, később fogták csak a hónuk alá. A lándzsa hegye változatos alakú lehetett. A lovagi párviadal, a „lándzsatörés” hagyománya jóval a lovagkor letűnte után is divatos erőpróba volt. A tornalándzsa volt a lovagi torna fő kelléke, általában puhafából (hárs, fenyő, kőris) készítették 3-4 méter hosszú volt és kb. 9 cm vastag. A tornalándzsát a vértre is rá lehetett erősíteni. A torna célja az ellenfél kivetése a nyeregből, veszélyes lehetett. A lándzsák tőbbnyire törtek, a hegyük tompa volt, de az esések során könnyen meg lehetett sérülni.

                   Dárda, gerely

A rövidebb nyelű és csúcsú hajítólándzsaféle a dárda és a gerely, vagy kelevéz is. Szintén ókori eredetű fegyverek. A dárdás harcosnak általában több hajító-fegyvere is volt, melyet néhány méterre lévő ellenséges harcosra hajíthatott. Általában a könnyűfegyverzetű harcosok használták szívesebben ezeket a hajítófegyvereket. Baranya megyei néphagyomány szerint, a Kővágótöttös határában található Múr király várából, ha elhajították a dárdát az a Csúcsán ért földet. Hogy ebből mi lehet igaz, egy biztos, hogy a dárdát hajították

                      Sisakok

Legkorábbi hazai sisakleletünk a X. századra meghatározott, Pécs-Domb utcai sírból előpkerült ún. „pécsi sisak”. A keleti díszítést és kialakítást viselő csúcsos sisak eredete máig is vitatott. Véleményem szerint a normann típusú kardokhoz hasonóan Géza kíséretéhez tartozó vitézek viseletéhez tartozhatott, bár kétségtelen, hogy az összhatása kifejezetten keleties, így nyugodtan magyar munkának tarthatjuk. A sisak peremének kialakítása – a rajta lévő horgocskákkal - arra utal, hogy sodrony, vagy bőr csatlakozhatott hozzá, biztosítva a nyak védelmét. A sisakcsúcs különálló darabból készült, szegecsekkel csatlakozik a palásthoz.

A korabeli (XI-XII. század) Európában az ún. normann sisakok jellemzőek, melyek miként Magyarországon is a nehézfegyverzetű lovagság elmaradhatatlan védőeszközeként. Ezek a sisakok, miként a nevük is mutatja normann (= varég/rúsz) eredetűek, melyet a IX-X. században a vikingek fejlesztették ki, majd a XII. századra általánosan elterjednek szerte Európában. A sisakot orrvédővel is ellátták, alája sodronyt, vagy szövetcsuklyát húztak. A keresztes háborúk idején a nyugati lovagság számtalan keserű haditapasztalattal gyarapodott, így a fegyverzettel fejlődtek a sisakok is. A XII-XIII. században megjelennek az un. fazéksisakok. Ez a sisaktípus már teljesen zárt, a szem vonalánál rés van rajta, biztosabb védelmet nyújt elődeinél. A XIV-XV. században megjelennek a különböző torna- és csukható rostélyos sisakok, melyek a százéves háború során terjednek el.

                                       Pajzsok

A pajzs elsősorban védőfegyver. Alakja változatos, korabeli ábrázolásokból rekonstruálhatjuk leginkább a pajzsokat, így a XI-XII. században leginkább a fordított csepp alakú – (ismét) normann típusú, nagyméretű pajzsok voltak az elterjedtek. Ezek főleg a nyílak elleni védelmet szolgálták. Később azonban a méretük csökkent a páncélzat erősödésével, így alakultak ki a képen is látható egyszerűbb típusok. A XIV-XV. századra a tornalándzsa támasztására szolgáló bevágásos pajzsok valamint az igen változatos méretű és alakú marokpajzsok, melyekkel hárítva a vívást segítették. A pajzs fából készült és általában bőrrel borították, később fémmel. Az ún. címerpajzsra a nemzetség, vagy uraság címere volt festve. A megfelelően mozgatható pajzs bajvívás során támadófegyver is lehetett, lapjával, vagy élével súlytani is lehetett. A XV. században az alakzatban harcoló gyalogságnál igen hasznosnak bizonyult a lovasság ellen..

      A pikkelypáncéltól a lemezes vértig

A védőfelszerelés egyik leghatékonyabb kellékei voltak a különböző páncélok, vértek. Időbeli megjelenésük jóval túlmutat a középkoron. Az eredeten túllépve hatékonysági sorrendben tárgyaljuk őket figyelembe véve a középkori Európában való elterjedésüket. A X-XI. században terjedtek el az ún. könnyű vértek. Ezek felépítése és hatékonysága is viszonylagos egyszerűségükben rejlett, általában bőr alapra fém lemezeket szegecseltek. Az ilyen vért a kardcsapásokat is kivédhette azonban a nyíllövésnek

kevésbé állt ellen. A pikkelypáncél már hatékonyabb volt, itt is bőrruhára illesztették a fémpikkelyeket, de úgy hogy ezek zsindelyszerűen fedjék egymást. Ez is elsősorban a vágások ellen nyújtott védelmet. A fémgyűrűkből összevart vért, majd a láncvért,  mind nagyobb ellenállást jelentett, de ugyanakkor növekvő súlyt is. A láncvértből alakult ki a sodronying, amely a XVI. században is a félnehéz lovasság fő védőfegyverzete volt.

A XIV-XV. században terjednek el a lemezvértek, ezek kezdetben még a nyílak ellen is jól védtek, de a százéves háborúban a nehézvértes lovasság alulmaradt a híres walesi hosszú íjjakkal szemben. Ezt követően méginkább fokozták a páncél vastagságát, de ez már súlyában vált viselője nehézségére.